-De szép!-ragyogott fel a szemem
-Örülök h teccik!
Egy csodálatos tisztáson találtam magam. Leültünk kajálni.(piknikeztünk)Gondolkodtam, gondolkodtam h elmondjam-e, aztán arra jutottam h elöbb-utóbb ugyis megtudja.
-Figy vmit mondanom kell és lécc ne szakíts félbe.Ez igy mind szép és jó-szólaltam meg-de ha én visszamegyek Magyarországra tanulni akk mi lesz? Gondolkodtál már ezen?
-Mi van?Hova?Tanulni?-David értetlenül
-Igen, tanulni. Magyarországra. Tudod már elsős korom óta ott tanulok.
-Értem. Majd felállt és elfordult, nem szólt semmit és ez idegesített a legjobban, arra vártam hogy legalább vmit hozzáfűz az egészhez. De semmit....
-Mondj már valamit!!!-kértem egészen halkan és már a sírás folytogatott. Azthiszem szerettem Davidet.
-És mégis mit? Azt hogy minden rendben? nem! te is tod h nincs rendben.-Itt felém fordult, nem birtam a szemébe nézni, de aztán eszembe jutott h erről az egészről én nem tehetek!!!
-Figyelj! Nem én döntöttem igy! Nem én tehetek róla!!!-odítottam, aztán hirtelen lenyugodtan-Ne haragudj! Sajnálom!
-Semmi!-monda David és egy mosolyt erőltetett az arcára, majd hozzábújtam.
-Tod mit? Élvezzük ezt a 3 hónapot és lehet h kiderül h nem is illünk egymáshoz.
-Egyetértek-mosolygott Dav is.
A nap további része halálian telt. Késő este értünk haza... De annyira nem teccett amit a villában találtam vagyis nem találtam...
